2013. szeptember 22., vasárnap

2011 mezőszemere


Molnár Judit Lilla: Natúr Keret/ Natural frame
Kivitelezés/implementing: Hermann Zsófia és Molnár Judit Lilla

Művésztelepi munkának mindenképpen valamilyen a hely adottságaihoz és szelleméhez illő dolgot szerettem volna készíteni. Mezőszemere atmoszférája, a frissen nyírt fű illata visszaidézte bennem gyermekkorom „fűben üldögélős, fonogatós” élményeit. Gyerekként a testvéreimmel minden nyáron eltöltöttünk pár hetet a nagymamánknál egy mátrai kis faluban. Mivel nem sok szórakozási lehetőség akadt itt, igyekeztünk magunkat különböző játékokkal elfoglalni. Emlékszem, egyik kedvenc szórakozásom volt fűcsomók, levelek összekötözgetése, összefonogatása.  Ez adta munkám kiinduló ötletét.
Már ekkoriban is rendkívül nyugtalan voltam, állandóan „csinálnom kellett valamit”, mindig babráltam, mozgásban volt a kezem. Ez ma sincs másképp. Az emberek többsége végez ilyen vagy ehhez hasonló pótcselekvéseket, melyek a stressz vagy a felesleges energiák levezetésére szolgálnak.
Már korábban is elkezdtem foglalkozni a pótcselekvés alkotói folyamatba történő beilleszthetőségének lehetőségével. Érdekelt, hogy az olykor produktívan megnyilvánuló jellege miatt átfordítható-e egy művészi előállítási aktussá, vagy pedig óhatatlanul egy mennyiségi termelésbe torkollik-e. Kíváncsi voltam, hogy vajon lehetséges-e a pótcselekvés egy olyan közhelyes megnyilvánulását, mint például a papírhajó hajtogatást, művészeti koncepcióvá tenni. Egy korábbi munkámhoz készített, körülbelül 1200 darab papírhajó meghajtogatása, és 231 darab felhasználása után rájöttem, hogy két lehetőségem van. Vagy pusztán magára a pótcselekvés lélektani folyamatára koncentrálok és magát a hajtogatást teszem a munka központi problémakörévé, a létrehozási aktusra irányítva a figyelmet, annak megfelelő módú dokumentálásával és tálalásával. Vagy pedig nagy mennyiségben és konkrét céllal állítok elő „alapanyagokat”. Ez esetben azonban felmerül a kérdés, hogy vajon benne marad-e az a fajta pótcselekvéses jelleg, amit kifejezni kívánok. Vagy egyszerűen célelvű üzemi gyártássá válik a munka, ami a tulajdonképpeni végkifejlet előkészületévé degradálódik. A konklúzió, amit egyértelműen le tudtam vonni, hogy a művelet során elkészült „termékek” (jelen esetben hajók) felhasználása egy, maga a procedúra (hajtogatás) végbemenetele után kitalált koncepcióhoz, nem járható út számomra. Művésztelepi tevékenységem során ezekből a problémákból tanulva, csupán kiindulópontként tekintettem a pótcselekvéses folyamatra, mely a munkát előhívó személyes élményhez és a kivitelezési technikához kapcsolódik.
Maga a technika a szövés egy leegyszerűsített, lebutított változata. Az elv ugyanaz, mint a technika órákon használt jól ismert szövőkeretes módszernél, ahol nincs lehetőség a szövőszék nyújtotta szálváltásos módszerre, hanem csupán az anyagot a szálak alatt és fölött átbújtatva végezzük a szövést. Én csupán a szövőkeret szimbolikus formáját tartottam meg munkámban. A szögeket, amelyek a szálakat tartották, illetve feszítették, közvetlenül a füves földbe ütöttem bele. A szögletesen kanyargó, elnyújtott bástyafokmintára emlékezető madzaghuzalok közé vászonszálak helyett pedig összecsomózott fűszálakat bujtattam.
A szövés legegyszerűbb formáját alkalmazva igyekeztem megkísérelni a technikából eredő korlátok leküzdését, az egyszerű formaválasztással pedig tágabb horizontú értelmezési lehetőséget hagyni. Ismerve az egyszerű technikát és a füvet, mint alapanyagot, talán rögtön egy szőnyegre asszociálunk, mint kézen fekvő formára. Egyből felidéződik bennünk a „gyepszőnyeg” képe, amit itt szó szerint lehetne értelmezni. Azonban én ahelyett, hogy „végigszövöm” szőnyeggé az egészet, egy keretet alakítok ki a fűcsomókból. Ez a keret szépen ráborul az alatta lévő fűre, a középen szabadon hagyott madzaghuzalok pedig parcellákra osztják a kimaradt felületet. A keret elválasztó, de egyben összefogó elemnek is minősül, mivel valaminek a határát jelöli körvonalaival, de egyben egységbe is foglalja azt, ami benne található. Az űrt pedig, ami a közepén megjelenik, a természet maga tölti ki, mégpedig azzal, ami a munka alapanyagát is képezi: fűvel
Az ilyen hosszadalmas munkának egyik hangsúlyos eleme az idő, mialatt a munkafolyamat végbe megy. A művelet kapcsán a mandala-készítés meditatív jellege idéződik fel bennem, ahol az alkotás aktusa már önmagában véve egy meditációs folyamat. Azonban itt szó sincs könnyed mellékcselekvésről, a munka kivitelezése fárasztó, önmegerőltető tevékenység volt. Konkrét kapcsolatom nincs a mandala-készítéssel és spirituális oldalával sem foglalkozom, azonban a mandala elméleti hátterébe párhuzamként beleilleszthető munkám formája. A mandala nem mindig kör alakú, de mindig a külső és belső világmindenség sűrített mása. Ez a fajta sűrítés, illetve a teljességet szimbolizáló, önmagába visszatérő forma jelen van az én munkámban is. A „keret” szó maga is a kör szó „-et” főnévképzővel való ellátásából született. Így talán elgondolkodtató a köret és keret szó között vonható gondolati párhuzam; talán a keret feladata nem is annyira egy egység képezése csupán, hanem a kiegészítés is.
A fűcsomók állapota egy időintervallumot is jelez. A telephelyen pontosan akkorra fejezték be a fűnyírást, mire én odaérkeztem, a kész munkát pedig a művésztelep utolsó napján dokumentáltam, így az a lenyírt fű kiszáradásának pontosan azt a stációját mutatja, ahova a művésztelep hetedik napjára eljutott. A fű elszáradásának időtartama furcsa ellentéteként idéződik meg az agyamban a bibliai teremtéstörténet hét napja. Az elszáradt fűcsomók, amelyek közvetlenül a gyepre lettek szőve, erőteljes kontrasztot teremtenek a munka és a még élő környezet között. A művet képező keret itt nem csak összefogja, hanem egyben el is választja a sarjadó életet a bomló rothadótól. A munka sérülékenysége két utat engedélyez a jövőre nézve: vagy az alatta senyvedő gyep is kipusztul, vagy pedig az egyre bomló fűcsomókon áthatolva beszövi a friss hajtás az elszáradtat. De mindenképpen nyomot hagy maga után.
Ez a munka tulajdonképpen időt és teret, jobban mondva egy területet sűrít össze. A természetes fű mindössze pár négyzetmétert hasít ki a munka egészéből, míg a fölé kötözgetett fűcsomó-kötegekhez megközelítőleg az egész művésztelep területén fellelhető összes lenyírt füvet fölhasználtam. A parcella szélére tömörödött egy egész teleknyi fűszál.
A keret fogalma sokrétűen értelmezhető. Összefoglal, mégis elválaszt, kiemel és szelektál, valamint hozzá is ad a már meglévőhöz. Talán ide vehetjük azt a tulajdonságát is, ami nem minden esetben, de ennél a munkámnál különösen, valamint a paszpartuzásnál is megfigyelhető, hogy bizonyos részeket kitakar. A keret maga sokféleképpen tudja alakítani, a dolgot, amit körbevesz. Talán már annyira erőteljesen ott van a tudatunkban, hogy valóban nem tudunk elvonatkoztatni jelenlététől. Hagytam hát, hagy domináljon.