2013. szeptember 22., vasárnap

2011 tihany

Molnár Judit LillaAmíg a parton voltam/ a few hours at the beach
Kivitelezés/ implementing: Ferenc Réka és Molnár Judit Lilla

A tihanyi művésztelepen egy épülethez tartozó árnyék tanulmányozásán alapuló munkát készítettem. Megfigyeltem, hogy a művésztelep területén található régi levendulaszárító boltívei egyfajta „napóraként”foghatók föl a délutáni órákban. Napos időben az egyre befelé haladó árnyék éles kontrasztot képezett a napfényes területekkel. Az árnyék területe az idő teltével egyre csökkent, így egyre több terület kapott megvilágítást a boltív alatt. Érdekesnek találtam ezt a fokozatos előbukkanást, kivilágosodást, amely végeredményben mégis magában hordozza az elsötétülés mozzanatát is. Ezt az egyszerű árnyékvándorlást értelmeztem át „napórává”. Azonban ez az időmérő nem napkeltétől napnyugtáig mutatja az aktuális időt, hanem csupán egy általam kiválasztott időintervallumon belül. Az egységeket apró kövek alkotta vonalak jelzik, amelyek déltől délután fél ötig félórás időközökkel jelzik a boltív árnyékának a helyét. A napsugarak dőlésszögének változása miatt, a vonalak egyre növekvő területű parcellákra osztják a talajt. Érdekes, hogy bizonyos szögből tekintve a perspektíva korrigálja a torzulást, így közel azonos méretű területegységeket láthatunk.
Néhány korábbi festményemen foglalkoztam már a személyes és személytelen tér viszonyával, a személyes dolgok eláltalánosításával és a személytelenek intimmé tételével. Howard Hodgkin munkái kapcsán találkoztam a személyes jegyektől való tudatos megszabadulás vágyával, amit grafikai műveiben egy másik fél által készített kézi színezésre vonatkozó verbális instrukcióval valósított meg. Számomra is nagyon érdekes volt a munkának ez a fajta önmagunktól való elidegenítése. Azonban engem leginkább a készítő és a befogadó kapcsolatából adódó szubjektív és objektív látásmód paradoxszitásának kiélezése foglalkoztatott. Ezt a paradox jelleget pedig a tér és idő paradoxonjából kívántam elérni. Amint a cím is mutatja (Amíg a parton voltam) az időintervallum, amin belül tagolom az időt eme „napóra” segítségével, egy a magánszférámból választott esemény időtartamát jelöli. Fellebbentek itt egy csöpp személyességet, amelyet az egyes szám első személyben történő kijelentés csak megerősít. Mintha csak valami nyári élményemről beszélnék, amely azonban olyan általános kijelentés formájában jelenik meg („amíg a parton voltam”), amit bárki gyorsan a sajátjává tud tenni.
A „voltam” szó, ami magában foglalja egyben mind az alanyt, annak számával, személyével, idejével együtt, mind pedig az állítmányt és annak esetét, kimondva mindig a kimondó személyére terül rá, még akkor is, ha a kifejezést nem a kimondó alkotta meg. Habár felsejlik valahol a távolban, hogy ez nem önmaga, hanem valaki más emléke, az asszociáció saját magára elkerülhetetlen. Ez az alapprobléma a befogadó és a befogadott munka között, már a huszadik század elején világossá vált. Hans-Georg Gadamer német filozófus, aki megteremti a hermeneutikai kör fogalmát, kimondja, hogy a művek szemlélésének soha sincs előfeltevés nélküli állapota, és ez által tagadja a romantika belehelyezkedő esztétikáját, melyben is a szemlélőnek – levetkőzve saját előfeltevéseit – az alkotó helyébe kéne lépnie a megértés során. Tehát a befogadó, amikor „a parton voltam” kifejezést olvassa, rögtön hozzá társítja saját vízparti élményeit; ebből kifolyólag a cím ugráltatja a befogadói értelmezést a munka létrehozójának élménye privát szintjéről a kijelentés általános szintjére, majd pedig onnan a befogadó saját szubjektív élménytársításáéra. Csak erősíti ezt a független képzettársítást, hogy a munka vizuális megjelenésében semmiféle a címre utaló dolog nem található. A cím egy másik dimenziót kapcsol be a munkába, ahol a teret csak az imagináció segítségével érzékeljük, míg a hozzá tartozó idő viszont egyértelműen kijelöli a munka keletkezésének idejét. Ezen, az értelmezési síkon vizsgálandó időn kívül, még ide rendelhető a kőszórás időtartama, amely egy sajátos meditatív időréteget képez rajta.
A személyes érintkezés kizárásaként, valamint a térbeli egyidejűség megtartása miatt, a munka megfigyelést igénylő fázisait nem én vittem véghez, hanem megkértem egy barátomat, hogy minden egyes harangszónál – mint objektív időmérőnél – jelölje be a homokba a boltív árnyékának aktuális állását, amíg én vissza nem térek a partról. A munka egy meghatározó részének átadásával az önmagamtól való szándékos eltávolodásra tettem kísérletet. Így azt, hogy a vonalak mennyire követik az árnyékot vagy, hogy valóban pontosan félórás közökkel következnek-e, nem saját esetleges érzékeimtől tettem befolyásolttá, mivel itt nem az alkotói beleszólás a lényeg. Majd ezeket a más keze által hátrahagyott vonalakat töltöttem fel apró kavicsokkal.
A munka egyik alapvető eleme a paradoxszitás, hiszen maga a munka egy olyan időmérő „eszköz”, amely csupán egy bizonyos intervallumon belül ad nekünk információkat, egy olyan időpontban, amikor a címben megjelenő szubjektum (én) egy másik helyen (a parton) tartózkodik, tehát képtelen annak leolvasására. Noha az „óra” mindenki számára mutatja az időt, mégis egy bizonyos időtartamra vonatkozik, ami egy bizonyos személy cselekvésének ideje. Az alkotói folyamatban való részvételem, visszaszorítkozik a szellemi síkra valamint az utómunkára. Mivel a munka valós térbeli helye nem egyezik meg a címben megadott aktuális tartózkodási hellyel, felmerül a kérdés, hogy tulajdonképpen mire is szolgál az egész. Én, azaz az alkotó szubjektum, tulajdonképpen nem alkotok, nem mérem az időt és még csak fogalmam sincs róla, hogy mennyi lehet az. Mégis a munka azáltal készül el, hogy én valamikor időismeret nélkül ugyan, de visszatérek a telephelyre és megszakítom a munkafolyamatot, az idő mérését.
Művésztelepi munkám tulajdonképpen, egy lenyomat, egy nyom, ami egy közhelyes nyári élményt egy időbeli, térbeli, illetve egy imaginárius síkon mozgat meg. A szubjektum a munka központi alakja csak imaginárius síkon ismerhető meg, mégpedig az idő múlásának mérésével. Ez a mérés és ez a hiány azonban felveti a kérdést, hogy valóban egy konkrét személyes szituáció időtartalma-e, amit a „napóra” mozgásában látunk, vagy pedig egy általános képe annak, amit a befogadó a saját előfeltevéseiből alkot időről és térről.